Árnyak közt - 3. fejezet


3. fejezet

Ha már az álmaidnak nem hiszel, higgy a tükörnek, amibe reggelente belenézel. Lásd magad benne úgy, ahogy mások látnak. Szépnek, esetleg kissé csúnyácskának, vagy akár lángoló kék szemekkel, de semmiképp se hazudj önmagadnak.

Még a délelőtt folyamán meglátogatott az orvos, hogy megvizsgáljon. Meghallgatta a mellkasom, megvizsgálta a torkom, és kellőképpen meg is nyomorgatta közben a nyakam, hogy érezze, nem talál-e bármilyen duzzanatot. Szerencsére nem talált.
Megkérdezte azt is, hogy érzem magam, milyen a közérzetem, visszajött-e már néhány emlékem.
Az utolsó kérdésére – sajnálatos módon – nemmel kellett válaszolnom. Hiszen azokon a furcsa álmokon kívül nem emlékszem semmire, és ugyan ki hinne nekem? A végén még kényszerzubbonyt adnának rám.

Viszont a látogatás végén Sue megemlítette, hogy éjszaka furcsa álmom volt, amiből kiabálva ébredtem, mire a doktor felírt egy altatót, amivel garantáltan álomtalanul aludhatok.
Nem akartam ugyan, hogy Sue és a fia többet költsön rám, mint amennyire szükséges lenne, de szinte kapva kaptam az alkalmon. Ha álomtalanul aludhatok, akkor minden pénzt megér. Majd később visszafizetem nekik. Ha megtalálom a szüleimet, vagy ha egyszer lesz saját munkám. De jelenleg az első lehetőségben reménykedtem.

Miután a doktor elment, hosszú győzködések árán Sue elmondta, hogy hol találom a fürdőt. Ugyanis nem akarta megengedni, hogy egyedül zuhanyozzak. Szerinte még túl gyenge vagyok. Én pedig, hogy demonstráljam, ez egyáltalán nem igaz, mint egy rugó, úgy pattantam ki az ágyból. Persze ennek megvolt a maga mellékhatása, hiszen még abban a pillanatban szédülni kezdtem, de igyekeztem úgy csinálni, hogy Sue ne vegye észre a dolgot.
– Akaratos egy lány vagy, én mondom – mondta, és mosolyogva meglengette felém a mutatóujját. – Lásd, milyen engedékeny vagyok, adok neked törölközőt és tusfürdőt – meg persze ruhát –, és még azt is elmondom, hogy a fürdőszoba itt van közvetlenül a szobád mellett balra. Viszont egy valamit ígérj meg nekem.
– Miről van szó? – érdeklődtem.
– Kérlek, ígérd meg, hogy ha csak egy pillanatra is rosszul lennél, vagy ha csak ez pillanatra is megszédülnél, szólsz nekem, és bemegyek segíteni. Láttalak már meztelenül, nehogy a francos szégyenlősséged miatt ne merj szólni nekem.
Enyhén elkerekedett szemmel bámulhattam rá, mert kicsit elpirult.
– Bocsánat – nyögte ki. – Nem szokásom a csúnya beszéd, de a fiatalokat csak így lehet észhez téríteni. Komolyan mondom, ha Damiannal szépen beszélek, abból nem ért semmit. Ha így beszélek neki, mint az előbb neked, és a hangom kicsit keményebbre veszem… – Halkan elkuncogta magát. – Na, akkor ugyanilyen döbbent fejet vág, de szinte azonnal megteszi, amit mondok.
Belegondolva abba, amit mondott, én is elkuncogtam magam. Igaza volt, ha nem viselkedett volna velem ilyen szigorúan, akkor biztos nem szólnék neki, ha úgy adódna a dolog, hogy segítségre van szükségem. De Sue erőteljes kirohanása után biztosan szólni fogok neki. Úgy viselkedik velem, mintha a lánya lennék. És ez nagyon jól esett, de hiányérzetet is keltett bennem.
Miközben elmélkedtem, ő odaballagott az egyik ruhásszekrényhez, és kivett belőle egy kopottabb farmert, egy már kissé kifakult kötött pulcsit és lerakta a takaróra a törölköző mellé.
Észrevette, hogy a ruhákat figyelem, és kicsit elkomorodott a tekintete. Leült az ágyra és szórakozottan simogatni kezdte a felsőrészt, majd rám emelte tekintetét.
– Sajnálom, de jelenleg a te méretedben csak ilyen ruhákkal tudok szolgálni. Három évvel ezelőtt az enyémek voltak. Tudod… – kicsit hezitált, de folytatta – a férjem halála után rohamos fogyásnak indultam. Hiányzott nagyon, lelkileg pedig egy megcsorbult vázára hasonlítottam, amit akármennyire is csurig töltenek, kifolyik belőle a víz. Remélem érted, mire gondolok – mondta, miközben megpróbált valami mosoly-féleséget produkálni. – Vennem kellett ruhákat, mert az eredeti méretem szinte lógott rajtam. Egy évig tartott ez az állapot, végül Damian odaállt elém, és jól helyrerakott. Sosem felejtem el… Még csak tizenöt éves volt, de úgy beszélt velem, mint egy már sok évet megélt ember. Beszélt nekem az élet nagy dolgairól meg arról, hogy sosem szabad feladni.
Mesélés közben elmélázva figyelt egy pontot a sarokban. Mintha megelevenedett volna a szeme előtt a régen átélt emlék. Ki tudja… lehet, hogy tényleg erről volt szó.
– De az volt benne a legfurcsább, hogy minden egyes szó az apjától származott. Olyan volt, mintha ő szólt volna hozzám. Azon az éjszakán teljesen megváltoztam. Másnap reggel egy új Sue nézett vissza rám a tükörből. – Megvonta a vállát. – És csodálatos érzés volt. De ennyit erről. – Hatalmas mosollyal ajándékozott meg. – Ez a kifakult ruhák története. Viszont, ha jobban leszel, akkor bemegyünk a városba és veszünk neked egy pár ruhát.
– Nem kell! – kiáltottam el magam, amitől nem csak Sue, de egy kicsit én is meglepődtem. – Mármint úgy értem, hogy nem akarok a terhetekre lenni. Nekem ezek is tökéletesek. Elég, hogy befogadtatok, hogy ruhát is adsz nekem, etetsz, kifizeted a gyógyszereimet – mutattam rá az ágy melletti kis szekrénykén árválkodó altatóra. – Nekem ez bőven elég. Sőt, még sok is, hisz nem tudom, hogy hálálhatnám meg.
Sue legyintett egyet, majd közelebb lépve hozzám megölelt, és én is visszaöleltem. Lassú, körkörös mozdulatokkal simogatta a hátam, a másik kezével pedig a hajamat simogatta.
– Nem kell köszönnöd semmit. Szívesen teszem. Hidd el, ha nem tenném szívesen, akkor már rég a rendőrségre bíztalak volna. De én találtalak, felelősséget érzek irántad. Ha pedig nem találjuk meg a szüleidet, szeretném, ha örökre itt maradnál velem. Velünk – javította ki gyorsan önmagát. – Ugyanis kezdelek megkedvelni. Csupa szív lány vagy, egy csöppnyi makacssággal és büszkeséggel. Most viszont sipirc fürödni, ameddig még meleg van a fürdőben – mondta mosolyogva, és a kezembe nyomta a törölközőt meg a többi ruhát. – Menj be, én majd viszek neked alsóneműt. Az se lesz igazán a te méreted, de legalább lesz rajtad valami.
Még mielőtt elhagytuk volna a szobát odamentem az éjjeliszekrényemhez és kivettem a fiókjából a nyakláncot, hogy bevigyem magammal a fürdőbe, hátha fürdés közben eszembe jut valami a medálról. Visszafordultam most már tényleg indulásra készen, és együtt mentünk ki a szobából. Sue jobbra vette az irányt, és eltűnt a folyosó végén, én pedig a bal oldalon lévő ajtót vettem célba.
A fürdő szinte egésze fehér csempékkel volt kirakva, szem magasságban pedig egy fehér-világoskék átmenetes csempe zárta a sort, felette egy kagylómintával ellátott díszítősorral. A fal csupasz része szintén fehérre volt festve. Volt bent fürdőkád is, meg egy zuhanyzó is.
Pár pillanat hezitálás után végül a fürdő mellett döntöttem. A kezemen lévő kötést nem biztos, hogy meg tudnám védeni a gonosz zuhanyrózsától, ami mindig több irányba folyatja a vizet, mint amennyire kellene. Megnyitottam a meleg csapot, és hagytam, hogy a forró víz gőze elárassza az egyébként is meleg helyiséget. Leültem a kád szélére, és elmélázva figyeltem a további berendezéseket. A pakkom még mindig az ölemben volt, annak találtam helyet a szennyes tartó tetején, a nyakláncot pedig felakasztottam a fürdőszobatükör mellett lévő törölközőtartóra, hogy jól lássam.
– Kip-kop! – kiáltotta túl Sue a víz csobogását.
– Ki kopog? – kiáltottam vissza széles vigyorral. Néha úgy érzem, mintha Sue nem lenne jóval idősebb nálam, és nem lenne egy – ha jól számolom – tizennyolc éves fia. Fiatalos, bohókás, amikor pedig kell, előjön belőle az anyai szigor.
– Jött a gonosz Sue néni!
– Akkor bejöhetsz!
Ki is nyílt az ajtó, és belépett rajta az említett gonosz néni.
– Azért remélem, ha mások gonosz Sue néninek nevezik magukat, akkor nem fogod őket beengedni – mondta nevetve és letette a többi ruhához a fehérneműt. – Jaj, életemben nem nevettem még ennyit egy nap alatt senkivel sem Damianon kívül. De hagylak is. Nyugodtan fürödj.
– Ugye nem gond? – mutattam a lassan tele kád felé. Kicsit rosszul éreztem magam a dolog miatt, hogy csak úgy, semmi megkérdezés vagy bármi nélkül birtokba vettem a kádat, amikor a zuhanyzóval kevesebb vizet fogyasztanék.
– Nem. Én magam is mondani akartam, hogy a kötést tekintve az praktikusabb lenne. Viszont legközelebb nehogy megkérdezz ilyesmit. A ház vendége vagy.
Megsimogatta az arcom, majd egyedül hagyott.
Lassan lehámoztam magamról a ruhát, ami fél kézzel nem volt valami leányálom. A sérült kezem még mindig nem tudtam rendesen használni, csak az ujjaim szuperáltak, de végül én győztem, és elmerültem a jó forró fürdőben. 
Ahhoz képest, hogy gondolkozást terveztem, nem nagyon jött össze. A meleg víz teljesen ellazított, én pedig megadtam magam a bódultságnak. Csak hevertem ott, mint egy darab fa, és áztattam magam. Egy pillanatra ezért teljesen elmerültem a vízben hajmosás gyanánt, de tényleg csak addig tartott.
Nem tudom mennyi ideje lehettem ott, de érezhetően kezdett megcsappanni a fürdővíz forrósága, végül már egész hideg volt, úgyhogy jobbnak láttam kiszállni a kádból. 
Miután majdnem sikeresen elcsúsztam a kövön, lassan odatoporogtam a törölközőmhöz, hatalmas víznyomokat hagyva a padlón. Majd kérek Sue-tól egy felmosórongyot vagy valamit.
Megtörölköztem, felvettem magamra a pólót meg az alsóneműt, és beálltam a tükör elé. Letöröltem róla a párát, úgy vizsgálgattam magam. Ez lényegesen nagyobb volt, mint az a kis kézitükör, amit Damian adott nekem a szobában.
Kicsit hosszúkás arcom volt, szögegyenes, fekete hajjal, amiben még a fürdővíz sem tett kárt. Tuti irigyeltek, hogy nem kell hajvasalót használnom. Az egész összképben viszont valami nem volt oké: a szemem. Ami annyira gyönyörű, de én mégsem tudok vele megbékélni. Idegennek érzem.
A medálra néztem, és megpörgettem rajta az E betűt. Nem jutott arról se eszembe semmi. Se egy arc, se egy hang, se egy név.
Pedig, ha Edmund nagyon akarná, akkor elmondhatná nekem! – jutott eszembe hirtelen a gondolat. Ha nem lenne annyira szemét, és velejéig romlott Testrabló, akkor nem kínozna tovább és elengedne, meg megmondaná a nevem. De neeeem. Mister Bájgúnár nem mondd el semmit!
Tehetetlenségemben és dühömben rácsaptam a kezemmel a tükörre. De szinte abban a pillanatban oda is pillantottam, hogy megbizonyosodjam róla, nem törtem el. Már épp félrenéztem, amikor gyorsan visszakaptam a szemem a tükörképemre. Ez…
De akkor már nem láttam semmit. Pedig teljesen meg voltam róla bizonyosodva, hogy egy fél pillanattal korábban a szemeim kéken világítottak. De biztos csak hallucináltam.
Megráztam a fejem.
Hogy minél hamarabb kiszabaduljak a meleg, párás levegőjű fürdőből magamra kaptam a nadrágot, és az ajtón kifelé menet lekaptam a még mindig pörgő medált a helyéről.
Szinte bemenekültem a szobába, ahol eddig aludtam és ledobtam magam az ágyra. Az egyik kezem a fejem alá tettem és úgy kezdtem el vizsgálgatni a medált. Beletartottam a fénybe, hátha látok rajta valami karcolatot, ami utalhatna a nevemre, vagy egy dátumra, hogy pontosan mikor kaptam. De semmi. Az illető nem akarta emlékezetessé tenni a dátumot a medálon, vagy arra gondolt, hogy egyébként is emlékeznék rá. Nem tudom.
Vízszintesbe emeltem a kezem, és elkezdtem lassan pörgetni a láncot, ami újra és újra ráfonódott a mutatóujjamra. Kínomban hatalmasat sóhajtottam, és visszaengedtem a kezem a mellkasomra. A medál a mellemről becsúszott a nyakamhoz, mire eszembe jutott, hogy miért is ne, akár fel is tehetném a nyakamba. Ha nem is ugrik róla be semmi, akkor se a fiókban sínylődjön.
Felültem, és oldalra kotortam még mindig vizes hajam, a láncot pedig felcsatoltam. Pár pillanatig még nézegettem, aztán ráengedtem a csupasz bőrfelületre. És akkor, mintegy villámcsapás-szerűen, beugrott.

Egy árnyalakot láttam. Nem tudtam semmit sem kivenni, csak magam, ahogy egy tükörben figyelem, amint valaki a hátam mögött ügyködik a kapoccsal.
– Remélem, tetszik – mondta eltorzult hangon, így azt sem tudtam kivenni, hogy férfi vagy nő-e az illető. – E, mint Elizabeth. Tudom, hogy nem szereted a csicsás medálokat, ezért ennél az egyszerűnél döntöttem.
Tükörképem szemei boldogan csillogtak miközben megfordult, és az elmosódott alak nyakába vetette magát.

Újra a szobában, az ágyon elterülve eszméltem fel. Valamilyen emlékbeütésem volt. De legalább tudom a nevem!
Elizabeth.
Örömömben szinte kitéptem az ajtót a helyéről és kiabálni kezdtem:
– Sue, Damian, hol vagytok? – kiáltottam bele a ház csendjébe.
Jobbra tőlem hirtelen kinyitódott egy ajtó, és Damian lépett ki rajta. Épp a pólójával küszködött, hogy felkapja magára. Még mindig túláradó örömmel odakocogtam hozzá és szinte a nyakába vetettem magam.
– Héj, mi ez a nagy örömködés? – kérdezte nevetve, mivel majdnem fellöktem.
– Emlékszem! Eszembe jutott! – kiáltottam, és elhúzódva tőle örömtől csillogó szemeim az övébe fúrtam. 
Damian arcán az érzelmek szinte minden skálája látszott. Boldog volt, mert én is boldog voltam, de egy pillanatra felfedeztem a szemében a szomorúság szikráját. De tényleg csak egy pillanatra.
– Nagyon örülök. A doktor nem hitte volna, hogy ilyen hamar minden eszedbe jut, de… – a szájára tettem a kezem, mielőtt befejezhette volna.
– Sajnos mindennel nem szolgálhatok – mondtam kicsit csalódottan. – De azt tudom, hogy mi a nevem. Amikor felvettem magamra a medált, beugrott egy emlékkép arról, amikor megkaptam és valaki a nyakamba tette. Azt nem tudom, ki volt az illető. Sajnos nem láttam az arcát és a hangját is eltorzulva hallottam, de határozottan kivehető volt, hogy Elizabeth. Tehát így hívnak! – kiáltottam ismét örömtelien.
Damian felkapott a földről és megpörgetett. Mintha valami mérföldkövet ugrottam volna át az életemben, amit eddig nehéz volt megtennem. Vagy, mintha épp most voltam volna neki igent.
De így belegondolva az első verzió igaz volt. Tényleg mérföldkövet ugrottam. Megvan az első olyan emlékem, ami nem szörnyű, nem a Testrabló hozta ki belőlem, hanem én magam. És apránként – ha türelmes leszek –, talán a többit is előhozom.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Ne felejts el kommentelni! :)

back to top